Kozma Pál ahhoz az agrárértelmiségi nemzedékhez tartozott, amelyik még a két világháború között eszmélkedett, s kezdte tanulmányait, az 1945-ös történelmi fordulat táján indult el a pályáján, az 1950-es években kezdett kibontakozni, a 60-as és 80-as évek között ért szakmai karriere csúcsára és – ha megérte, – az újabb rendszerváltozás idején, a 80-as, 90-es évek fordulója környékén ment nyugdíjba.
Ez volt az az agrárértelmiségi nemzedék, amely a háború pusztításai után, az 50-es évek kemény diktatúrája közepette, majd a 60-as évektől ‒ továbbra is a szovjet blokk ideológiai és politikai korlátai között, de ‒ már nagyobb szakmai és szellemi mozgástérben tevékenykedve: nagyon sokat tett azért, hogy a magyar mezőgazdaság talpra álljon, majd annak számos ágazata az 1970-es, 1980-as évek fordulójára felzárkózzon a világszínvonalhoz.
Ezen a nemzedéken belül Kozma Pál azok közé tartozott, akik nagyon mélyről, a szegényparaszti sors kilátástalanságából indulva törtek utat maguknak az értelmiségi lét és a tudomány világa felé, majd jutottak el szakmájuk élvonalába. Ehhez akkoriban nem csupán kiemelkedő tehetségre, elhivatottságra, de évszázados hagyományokkal és visszahúzó erőkkel szembeszálló konok elszántságra, mindig a célra tekintő szorgalomra és fáradhatatlan munkabírásra is szükség volt. És persze néha a szerencsére is, valamint néhány elkötelezett szövetségesre a magán- és a szakmai életben egyaránt.
Kozma Pál alakját ma már félig-meddig a feledés árnyéka borítja. Megközelítéseit, módszereit és eredményeit számos tekintetben felülírta az aktív kutatói pályájának lezárása óta eltelt három évtized: a megváltozott társadalmi-gazdasági közeg és a tudomány fejlődése. Mégis, ha csak néhány alkalommal, ha csak órákra is, érdemes felidézni alakját, pályafutását és újra megvizsgálni főbb alkotásait. Nem lenne tanulságok nélkül való időtöltés; egész biztosan új inspirációk forrása lehetne! Ezek az alkalmak segíthetnek abban, hogy ki lehessen jelölni reális helyét a szőlészet tudománytörténetében – s nemcsak az övét, hanem munka- és nemzedéktársaiét úgyszintén. Reményeink szerint ezt a célt is szolgálni fogja majd a most induló, jubileumi év.
* * *
Kozma Pál 1920. július 11-én született a Szabolcs vármegyei Gyulaházán. Szülei a fennmaradásért kemény küzdelmet vívó szegényparasztok voltak, akik csak a Nagyatádi-féle földreform során jutottak saját házhelyhez és 2,5 holdnyi birtokhoz, amit az 1945-ös újabb földosztás egészített ki további 2 hold földdel. A szülői házban négy gyermek nevelkedett: a legidősebb Pálon kívül testvérei, a fiatalon elhunyt Ilonka, valamint István és Borbála.
Az elemi iskola hat osztályát szülőfalujában járta ki. Tehetségét fiatal tanítója, Jánváry István fedezte fel, aki minden követ megmozgatott a reményteljes parasztfiú továbbtanulása érdekében. Neki és a család „női vonalának” (édesanyjának, nagyanyjának és nagynénjének) köszönhetően Kozma Pál 1932 őszén beiratkozhatott a kisvárdai Bessenyei György reálgimnáziumba. Itt kiváló tanulmányi eredménye alapján hamarosan tandíjmentes lett, rosszabbul tanuló diáktársainak korrepetálásával szerzett jövedelme pedig elegendő volt a legszükségesebbek fedezésére.
1936-ban, a negyedik osztály elvégzése után azonban gimnáziumi tanulmányai félbemaradtak, mert édesapja immár nélkülözhetetlennek tartotta az ifjú Kozma Pál bevonását a családi üzem fenntartásába. Erre az időszakra így emlékezett vissza: „ekkor úgy éreztem, hogy újra belesüllyedek a reménytelen paraszti életbe, s a bánattól majd’ megszakadt a szívem.” De egy pillanatra sem adta fel! Tudásszomját olvasással enyhítette, verseket írt, rajzolt, festett, zenélgetett és szövögette jövőre vonatkozó terveit.
Életútja nagy fordulatára az alkalom 1939-ben érkezett el. Ebben az évben alakult át a bajai Magyar Királyi Kertészképző Intézet érettségit adó középfokú kertészeti tanintézetté, amely ráadásul tandíjmentességet és ingyenes internátust is biztosított a gondtalan tanuláshoz. Kozma Pál – szembefordulva a hagyományokkal és vállalva a családdal és falu közvéleményével való konfliktusokat is ‒, beadta a pályázatát, s hamarosan értesítést kapott felvételéről.
A bajai Középfokú Kertészeti Tanintézet kiváló iskolának bizonyult. Azon túl, hogy végre kielégíthette tudásvágyát és sokirányú kreativitását, ebben a jól felszerelt és szigorú követelményeket felállító intézményben szerezte meg szakmai pályafutásának elméleti és gyakorlati alapjait. A kiváló diák 1943-ban évfolyamelsőként, kitüntetéssel érettségizett.
Tanulmányait 1943 szeptemberében a Magyar Királyi Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán folytatta, amelyet éppen abban évben alapítottak a korábbi Kertészeti Akadémia és a Felsőbb Szőlő- és Borgazdasági Tanfolyam összevonásával.
Főiskolás évei 20. századi történelmünknek egyik legválságosabb s az egymást követő rendszerváltozások miatt igencsak felgyorsult periódusára estek, amelyben tragédiák, remények és csalódások torlódtak egymásra. Amikor 1943 szeptemberében beiratkozott, Horthy kormányzó országa már két éve háborúban állt, de a front még messze volt, és sokan ringatták magukat abba az illúzióba, hogy nem is ér ide soha. Amikor 1947 nyarán megkapta a diplomáját, már a bolsevik diktatúra körvonalai voltak kibontakozóban, szovjet szuronyokkal a háttérben. És közben: német megszállás, a náci kollaboráns magyar kormány rögeszmés és bűnös országlása, a magyar zsidóság vészkorszaka, dilettáns kiugrási kísérlet, Szálasi haláltánca a csatatérré tett országban, felszabadításnak hazudott szovjet megszállás, romeltakarítás, megéledés, hatalmas társadalmi és politikai átrendeződés, a szuverén magyar demokrácia felépítésének szép, de csalóka és rövid álma. Aki mindezt személyesen nem élte át, el sem tudja képzelni, hogyan lehetett ilyen körülmények között tanulni, egyáltalán: mindezt túlélni.
Kozma Pál, miután 1944 októberében kitűnően abszolválta az I. évfolyamot lezáró szigorlatait, a Szálasi puccsról értesülve hazamenekült szülőfalujába. Gyulaházán érte a front, majd 1945 koratavaszának nagy sorsfordulója is: a helyi Földigénylő Bizottság felkérésére a falu földmérője lett, segített a földreform lebonyolításában.
A Főiskolán Kozma Pál számára1945 májusában folytatódott az oktatás – de csak azután, hogy Szolnokon sikerült megszöknie egy „málenkij robotra” vezényelt csapatból. A változások alma materét sem kerülték el: 1945. szeptemberében beolvasztották az akkor felállított Magyar Agrártudományi Egyetembe, annak Kert- és Szőlőgazdaság-tudományi Karaként. Kozma Pál tanulmányait mindez nem befolyásolta. Az alapozó tárgyak közül a botanika, a növényélettan, a biokémia, a genetika és a növénykórtan, a szaktárgyak közül a gyümölcs- és szőlőtermesztés, valamint a kertépítészet vonzotta. A többi tárgyat sem hanyagolta el: szinte csak „kitűnő” vizsgaeredményei voltak, néha csúszott be egy-két „jeles” osztályzat.
Még egyetemista volt, amikor 1946. november 23-án feleségül vette a falujabeli Mincsik Erzsébetet, akivel akkor már hat éve jegyesek voltak, s aki egész életében hű társa és támasza volt. Házasságukból terebélyes család sarjadt: kilenc gyermekük született, akik közül hét érte meg a felnőttkort és máig összetartó közösséget alkotnak.
Egyetemi tanulmányait Kozma Pál 1947. július 15-én fejezte be kitüntetéses „okleveles kert- és szőlőgazda” diplomával. (Ezt később ‒ 1957-ben ‒ átminősítették „okleveles mező-gazdasági mérnök” diplomára.) Ekkor már elmúlt 27 éves, ideje volt tehát állás után néznie.
A végzés után Kosinsky Viktor professzora tanácsára állami állást vállalt. Szőlészeti és borászati segédfelügyelővé nevezték ki, s a tarcali Kertész- és Szőlészképző Iskolába vezényelték szolgálattételre. 1947. november elején foglalhatta el első állomáshelyét. A dísznövény-, zöldség- és gyümölcstermesztés oktatását, valamint a gyakorlatok vezetését, továbbá az internátus felügyeletét és az istállóügyeletet kapta feladatául. Ezeken kívül az iskolához tartozó tokaj-hegyaljai állami szőlőbirtokok és pincék ügyeinek intézésében is részt vett. Munkaidején kívül a tarcali szakiskola akkor még romokban heverő laboratóriumát, valamint könyv- és irattárat igyekezett rendeltetésszerű használatra alkalmassá tenni. Nagy figyelemmel tanulmányozta a borvidékre vonatkozó könyveket, levéltári dokumentumokat és muzeális anyagokat. Akkor és ott kezdte konkrétabban is körvonalazni a szőlészeti kutatásra vonatkozó terveit. 1947 novemberében beiratkozott a József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre, hogy levelező úton megszerezze a „gazdasági szaktanár” oklevelet, amit 1948 őszén sikeresen teljesített. De az újabb diploma megszerzésékor már egy másik szolgálati helyen találjuk.
Még jóformán meg sem melegedhetett Tarcalon, amikor 1948. március 1-i hatállyal áthelyezték Kecskemét-Miklóstelepre, az ottani Szőlészeti és Borászati Szakiskolába, az előbbihez hasonló munkakörbe. Az ott eltöltött mindössze másfél esztendőnek kulcsszerepe lett kutatói pályafutásában! Erről, nem sokkal halála előtt írt önéletrajzában, így vallott:
Kecskemét-Miklóstelepen serdültem kutatóvá, az ott megtalált témák és kitűzött célok megoldása, illetve elérése töltötte be aktív életemet. Témákat nem váltottam, hanem azokat szélességben és mélységben kiterjesztettem, illetve egy-kettővel később ki is bővítettem. […] A szőlő biológiájának, genetikájának, fiziológiájának, nemesítésének a témaköre kavargott bennem. Kerestem a kutatásra legalkalmasabb témát, s a véletlen jött segítségemre. 1948 télvégén, a gyújtósnak kapott, kiselejtezett iratok között bukkantam rá egy kis könyvre: RÁTHAY, Emerich: Die Geschlechtverhältnisse der Reben und ihre Bedeutung für den Weinbau I. 1888., II. 1889., Wien. ‒ Ez a könyv lett az én inspirálóm és a kutatás területén első kalauzom! A Duna-völgyi kétlaki Vitis sylvestris és több egylaki Vitis vinifera cultivar virágtípusait s azok morfológiai és termékenyülési viszonyait kutatta a szerzője, s a kutatási eredményeket foglalta össze benne. Olyan ismereteket nyújtott a szőlő virágtípusaira vonatkozóan, amelyeket a hazai kézikönyvekben addig nem említettek, pedig ezek alapján érthetjük meg a szőlővirág termékenyülésének s a virágok elrúgásának az okait. Elhatároztam, hogy részben ellenőrzöm Ráthay megállapításait, másrészt tovább folytatom és elmélyítem a kutatásokat. Amikor csak tehettem, felutaztam a budapesti könyvtárakba, ahol a külföldi (német, angol, orosz, bulgár) folyóiratokban egyre-másra bukkantam rá a szőlő virágbiológiájával kapcsolatos tudományos közleményekre. Ezeket igyekeztem eredetiben elolvasni vagy fotokópiában beszereztetni. Így a szőlővirágzás idejét elméleti és módszertani vonatkozásban már egy kissé felkészülve várhattam. A 472 szőlőfajtából álló iskolai fajtagyűjteményt választottam az előzetes vizsgálatok céljára. Közvetlenül a fajtagyűjtemény mellett helyezkedett el a meteorológiai megfigyelő állomás, így az ott felvett időjárási adatokat is felhasználtam a virágzást befolyásoló környezeti tényezők megismerésére. A vizsgálatokat már az első évben kiterjesztettem mintegy 480 szőlőfajta virágzásdinamikájára (virágzás periodicitására), a fajták virágtípusainak a leírására, a virágok termékenyülésére, a pollen mesterséges tápoldatban hajtatására, a pollentömlők növekedésére, a bibeszekrétum megjelenési dinamikájára.
A virágbiológiai kutatásokkal egy időben kezdte hibridizációs nemesítési kísérleteit is. A Kadarka fajtát igyekezett korábbi érésűvé, színanyagokban gazdagabb bogyókat termővé, nagyobb termésbiztonságúvá formálni a Kékfrankos, továbbá az Alicante és a Muscat Bouschet festőszőlőfajták szülőpárként való felhasználásával. A nemesítési módszereket főleg a külföldi szakirodalomból (Husfeld, Negrul’ stb.), részben a hazai nemesítők (Mathi-ász János) gyéren megtalálható szakcikkeiből, s az élő Kocsis Pállal való konzultációkból sajátította el. Diákjai segítettek a kasztrálásban és a beporzásban. Ekkor állította be a gyalogszőlő-csonkázási és a transzspirációs kísérleteit, valamint ampelográfiai összehasonlító vizsgálatait is.
1949 őszén az Agráregyetem rektorának kérésére helyezték át Kozma Pált a miklóstelepi szakiskolából (melyet ebben a formában meg is szüntettek) korábbi alma máterébe, az Agrártudományi Egyetem Kert- és Szőlőgazdaság-tudományi Karára, ahol december 1-i dátummal tanársegédi kinevezést kapott a Szőlőtermesztési Tanszékre. A tanszék ekkor vezető és tanárok nélkül vegetált, ugyanis 1949 tavaszán Kosinsky Viktort és kollégáit egyetemi állásukból – mint „megbízhatatlan osztályidegeneket” – felmentették és korábbi munkahelyükre, a Szőlészeti Kutatóintézetbe helyzeték vissza őket. Csak Sipos József technikai szakoktató, egy adminisztrátor és egy hivatalsegéd maradt a tanszéken. A Földművelésügyi Minisztérium 1949 nyarától kezdte feltölteni a tanszék állományát. Ekkor került oda Kriszten György gyakornok, majd Kozma Pál is. 1950 januárban nevezték ki tanszékvezetőnek Katona Zsigmondot, és még ugyanebben az évben tanársegédnek Csepregi Pált. 1951-ben érkezett Zilai János, 1957-ben Sz. Nagy László, 1958-ban Polyák Dezső. Így alakult ki a tanszék törzsállománya, amely több évtizedre meghatározta ennek a műhelynek az arculatát, oktatási tematikáját, kutatási irányait és színvonalát.
1949. december 1-től kezdve ez a budai, a Gellérthegy déli lankáin elhelyezkedő, az idők során különböző neveket viselő intézmény (1945‒1953: Magyar Agrártudományi Egyetem Kert- és Szőlőgazdaság-tudományi Kara; 1953‒1968: Kertészeti és Szőlészeti Főiskola; 1968‒1986: Kertészeti Egyetem; 1986-tól: Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem) lett Kozma Pál munkahelye és sokirányú tevékenységének legfőbb bázisa.
Kozma Pál szerteágazó munkásságát egy rövid életrajzi ismertetésben lehetetlen kronologikus rendben megrajzolni; főbb tevékenységi körök szerint haladva is szinte csak címszavakban lehet érzékeltetni gazdag életművét.
Törekvéseinek középpontjában a magyar szőlőtermesztés megújítása, nemzetközi színvonalra emelése, versenyképessé tétele és a szőlőműveléssel foglalkozó emberek boldogulása állt. E célkitűzés-csomag megvalósításához ő a felső szintű szakember-képzés és a tudományos kutatás területén kívánt hozzájárulni. Világos volt számára, hogy mindehhez jól működő intézményekre, a termeléssel való szoros kapcsolatra, a hazai szakemberek összefogására és a nemzetközi szakmai vérkeringésbe való bekapcsolódásra van szükség. De mindez csak óhaj marad, ha nem kapja meg az állami szervek támogatását s vele együtt a szükséges anyagi forrásokat. Ezekért a célokért tehát küzdeni, lobbizni kellett, minden fronton, mindig, alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt. Ahhoz azonban, hogy szavainak súlya legyen, igazolt teljesítményekre és az általuk kivívott hazai és nemzetközi presztízsre is szükség volt. A tudományos elismertséget viszonylag gyorsan megszerezte, a történelmi szerencse pedig úgy hozta, hogy alkotóerejének teljében törekvéseihez megtalálta a politikai támogatókat is, elsősorban Fehér Lajos, Erdei Ferenc és Dimény Imre személyében. Ezek a tényezők tették lehetővé a kollégáival közösen kidolgozott intézményi reformelképzelések megvalósítását, járultak hozzá a kertészeti felsőoktatás és tudományos kutatás személyi és tárgyi feltételeinek számottevő javulásához, a nemzetközi szakmai kapcsolatok kiszélesítéséhez, de elősegítették a hazai szőlőgazdaság modernizálására tett erőfeszítéseket is (az ún. második szőlőrekonstrukciót).
Kozma Pál 1949-ben a Kecskemét-Miklóstelepen megkezdett kutatásait és széles körű szakirodalmi ismereteit hozta az újraszerveződő Szőlőművelési Tanszék portfóliójába. Már 1950-ben egy szakkönyvvel, két egyetemi jegyzettel és egy tudományos dolgozattal járult hozzá szakterülete oktatásához és tudományos fejlődéséhez. Ezeket a következő években további számos publikáció követte.
1950-ben egyetemi adjunktussá léptették elő, 1954-ben sikerrel pályázta meg a docensi címet, 1959-ben, Katona Zsigmond nyugdíjazása nyomán, őt bízták meg a Tanszék vezetésével. 1960-ban nevezték ki tanszékvezető egyetemi tanárrá, s ezt a pozíciót nyugdíjba vonulásáig töltötte be. Tanszékvezetőként a személyi állomány feltöltésével, jó szervezéssel, hazai és nemzetközi kapcsolatok kialakításával „üzemszerűen” működő műhellyé fejlesztette a Tanszéket, amely a szőlészet fontos kutatóhelyévé, nemzetközileg is elismert iskolájává vált. Egyetemi oktatói munkássága során mintegy hatezer agrár- és kertészmérnök és több száz szakmérnök képzésében vett részt. Főképp a diszciplínába bevezető előadások megtartása hárult rá. Két tanítványa akadémiai doktori, öt kandidátusi fokozatot szerzett, vezetésével 56 egyetemi doktori disszertáció készült.
Húsz évet töltött el az intézmény felső vezetésében. 1957-től igazgatóhelyettes, 1962-től általános és kutatási rektor-helyettes, 1965 és 1971 között rektor volt. 1977 és 1983 között ismét általános és kutatási rektor-helyettesi teendőket látott el. Felsővezetői tisztségei idején elért eredmények közül az alábbiak emelkednek ki:
- a Lippay János Tudományos Ülésszak elindítása (1961) és kétévenkénti megrendezése,
- a főiskola Kísérleti Üzemének és kísérleti telepeinek létrehozása és fejlesztése (1964)
- nappali tagozaton az 5 éves, levelezőn a 6 éves képzés megszervezése, beindítása (1967)
- a nagy rekonstrukciós építkezés megkezdése, amelynek nyomán felépült a Villányi úti új központi épület és a Szüret utcai új kollégium, menza és sportcsarnok (1967‒1973)
- a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola Kertészeti Egyetemmé való felminősítése (1968; ekkoriban a világ első önálló kertészeti egyeteme),
- a Tartósítóipari Szak megszervezése, ami által 1969/70-es tanévtől az Egyetemen Termesztési, Tartósítóipari és Kertépítészeti (1971-től Táj- és kertépítészeti) szakok keretében folyt az oktatás,
- a Tartósítóipari Szakon (a magyar egyetemek közül elsőként) az angol rendszerű, kétszintes képzés bevezetése: 3 éves képzéssel tartósítóipari üzemmérnöki, további 2 éves képzéssel okleveles tartósítóipari mérnöki végzettség elérése (1969/70-es tanév-től),
- a felsőfokú oktatás kiszélesítését és a kétszintű képzésnek a Termesztési Szakon való kialakítását szolgálta a kecskeméti, illetve a gyöngyösi felsőfokú kertészeti technikumoknak a Kertészeti Egyetem főiskolai karaivá történt integrálása (1971, 1972), amelyek elsősorban középvezetőket képeztek ki, de az ott végzetteknek lehetőségük nyílt arra is, hogy zökkenőmentesen folytathatták tanulmányaikat az Egyetemen.
Tudományos kutatómunkájának legfőbb bázisa 1949. decemberétől szintén a tanszéke lett. A Kecskemét-Miklóstelepi, egész pályafutását meghatározó kezdetekről fentebb már olvashattunk. Kutatómunkája során a következő témákban ért el jelentős, nemzetközileg is elismert eredményeket:
- szőlővirág- és virágzásbiológia (virág-morfológia, virág-szövettan; a virágtípusok divergenciája, evolúciója; a virágtípusok és típusváltozatok termékenyülési, termésképzési sajátosságai, fény- és elektron-mikroszkopikus bélyegei stb.),
- szelekciós és keresztezéses szőlőnemesítés (intra- és interspecifikus hibrid fehér- és vörösbor-szőlő és csemegeszőlő-fajták előállítása),
- a szőlő szerves és ásványi anyagcseréje, tápanyagforgalma, optimális tápanyag-ellátottságának diagnosztizálása levélanalízissel.
Foglalkozott továbbá a szőlő transzspirációjával, a fitotechnikai műveletek (tőke művelésmódok, metszésmódok, zöldmunkák) fiziológiai hatásával, a szőlővesszők fiziológiájával, a csemegeszőlő-termesztés fejlesztésével.
Egyik első kiemelkedő eredménye a virágmorfológián alapuló klóntípus-szelekciós eljárás kidolgozása volt: megtalálta az összefüggést a szőlővirág alakja és a szőlőtőke értéke között, sőt, a levélzeten is felfedezett olyan jegyeket, amelyek a virág formájára, tehát közvetetten ugyancsak a tőke értékére utalnak. Ez a felismerés tette lehetővé a jó minőségű, továbbszaporítandó alanyok gyors és tömegméretű kiválasztását, az egyes vidékek helyi értékes fajtáinak megtalálását és elterjesztését. A módszert az Országos Találmányi Hivatalnak 1955-ben benyújtotta, a Hivatal 1956-ban minősítette hivatalosan találmánnyá, de már 1955-ben rendelkezett annak bevezetéséről és alkalmazásáról! Kozma Pál az OTH és a Földművelésügyi Minisztérium pénzügyi támogatásával 1955-ben létrehozta a Szőlőfajta Szelekciós Felügyelőséget, de hamarosan kiegészítette azt a Gyümölcsfajta Szelekciós Osztállyal. Így jött létre az Országos Szőlő- és Gyümölcsfajta Szelekciós Felügyelőség, kezdetben a Szőlőoltvány és Facsemete Forgalmi Vállalat egyik osztályaként, majd abból 1957 végén kiválva, önálló, közvetlenül az FM felügyelete alá tartozó állami szervként, amelynek igazgatójává Kozma Pált nevezték ki. Jelentős anyagi támogatást kaptak, amely lehetővé tette számos munkatárs felvételét, kutató laboratórium kifejlesztését. A Felügyelőség hatásköre az egész országra kiterjedt. A szőlőfajták legértékesebb klóntípusainak a vesszőit sokmilliós példányszámban állították elő s adták át elszaporításra és telepítésre, amellyel a fajták termesztési értékét 30%-kal növelték. „Életem egyik legnagyobb műve volt ez az intézmény. Sajnos, a főiskolán megnövekedett feladataim miatt 1958 végén le kellett mondanom a vezetéséről, amit nagyon sajnálok ma is” – nyilatkozta 1998-ban.
Korai nemesítési munkáinak eredményeként lett államilag minősített fajta 1959-ben a Nemes kadarka, 1969-ben a Nemes Furmint. 1965-től munkatársaival (Urbányi Márta, Tusnádi József, Sz. Nagy László) megkezdte a szőlő rezisztenciára nemesítését. Ennek nyomán születtek meg az 1974 és 1996 között állami elismerésben részesült fajták, például a vörös-borszőlők közül a Magyar frankos, a Bíbor kadarka, a Rubintos, fehérborszőlők közül a Mátrai muskotály, a Táltos, a Viktória és a Duna gyöngye, a csemegeszőlő fajtái közül pedig a Kozma Pálné muskotály és az Augusztusi muskotály.
A több évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit 21 önállóan és 15 hazai, illetve 2 nemzetközi munkaközösségben írt tan- és szakkönyvben, 80 önálló és 81 társszerzős tudományos közleményben, 60 rövidebb szakcikkben, 16 újságcikkben, valamint vele készített újság- és rádióriportokban, TV adásokban tette közzé. Három könyve és 51 tudományos közleménye jelent meg idehaza és külföldön idegen nyelveken: franciául, olaszul, angolul, németül, oroszul, bolgárul, cseh és japán nyelven.
Munkahelyéről 1990. június 30-án vonult nyugdíjba. Ezt követően előbb tudományos tanácsadóként, majd professor emeritusként, haláláig részese maradt tanszéki és egyetemi közösségének.
Elsősorban tudományos alkotásai tették ismertté a nevét s hozták meg számára már igen korán az elismeréseket, illetve ami ezzel együtt járt: a további munka megbízatásokat.
A hazai elismerésekkel kezdve: 1952-ben a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, 1960-ban akadémiai doktora lett, 1967-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1973-ban rendes tagjává választották meg. 1994-től a Magyar Bor Akadémia rendes, 1997-től örökös tagja lett. 1998-ban a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem avatta díszdoktorává. A külföldiekkel folytatva: 1961-ben az Olasz Szőlő- és Borakadémia külső tagságát, 1971-ben a berlini Humboldt Egyetem tiszteletbeli doktori címét, 1976-ban a Jugoszláv Szőlészeti és Borászati Tudományos Társaság tiszteletbeli tagságát érdemelte ki. De még folytathatnánk a sort a Veronai és a Lalande-de Pomerol-i borrendek tiszteletbeli tagságán át számos más megtisztelő címig.
Némi ízelítő a megbízatások közül: az MTA Kertészeti Bizottságának 1953-tól tagja, majd elnöke (1976‒1990), utána tiszteletbeli elnöke, a Növénynemesítési Bizottságnak szintén 1953-tól, a Tudományetikai Bizottság pedig 1996-tól tagja, a Tudományos Minősítő Bizottság Növénytermesztési Bizottságának elnöke (1967‒1975). 1970‒1975 között a Tokaj-hegyaljai Rekonstrukciós Bizottság elnöke, a Tolna megyei Rekonstrukciós Bizottság tagja. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Kutatási Tanácsának és Kertészeti Tanácsának tagja. A KGST szőlőnemesítési és csemegeszőlő bizottságának tagja; a párizsi székhelyű Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Hivatal (OIV) Nemesítési Szakbizottságának tagja; az Association International pourl’ Optimisation de la Nutrition és jogelődje Állandó Bizottságának évtizedeken át választott tagja stb. Alelnöke volt a budapesti I. Borvilágverseny Szervező Bizottságának, fő szervezője és elnöke a Termesztett Növények Táplálkozásának Ellenőrzésével Foglalkozó Európai és Mediterrán Kollokvium 1972-es budapesti ülésének.
A felsorolás azonban messze nem teljes. Tudományszervezői pályafutása során még számos más hazai és nemzetközi intézmény, testület, bizottság, folyóirat szerkesztőség és egyesület munkájában vett részt vezetőként és tagként, s képviselte hazánkat nemzetközi szervezetekben és találkozókon.
Munkásságát számos hazai és külföldi kitüntetéssel is elismerték. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: Entz Ferenc emlékérem (1963). Munka Érdemrend Arany fokozata (1972 és 1980). Fleischmann-emlékérem (1973). Állami Díj (1975). Mathiász János-díj (1988). Magyar Köztársaság Zászlórendje (1990). Külföldön: a párizsi székhelyű Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Hivatal (OIV) Díja (1964, 1994), Humboldt Emlékplakett és a Hegelmedaille (1968, 1970: Berlini Humboldt Egyetem) stb. De talán arra volt a legbüszkébb, hogy Gyulaháza 1997-ben díszpolgárává avatta. Visszafogadta…
Kozma Pál 2004. február 14-én hunyt el szívinfarktus következtében. 2007-ben szülőfaluja róla nevezte el általános iskoláját, amelynek udvarán felállították mellszobrát, ifjabb Szász György Munkácsy-díjas szobrász alkotását. A művész az iskola névadójának unokája. Így teljesedik ki az élet…